Elegem van magamból. Állandóan csak bizonyítani akarok, magamnak és másoknak is, megmutatni, hogy bennem is vannak érzések, van bennem valami értékes; még ha ez a valami gyermeteg is és kezdetleges. Nem tudok már mások törődése nélkül élni, de azt hiszem soha nem is tudtam volna.
Kitör belőlem a sírhatnék a tehetség láttán. A szám is ijedt, fájdalmas vigyorba torzul és bőgni kezdek; szánalmasan, mintha ezen múlna az életem. Dermedtségemben és félelmemben csak az jár a fejemben, nem, én soha nem leszek képes erre, eleve úgy születtem, hogy genetikailag is hibás vagyok. Mindig csak ez.
Képtelen vagyok bármi normális emberi cselekvésre. Nem tudok sem rajzolni, se varrni, se írni, én... én éppen csak hogy élek. És már ezért is hálásnak kell lennem.
Kicsi koromban egyszer megkérdeztem, miért bántanak engem a többiek. Azt mondták erre: csak mert. Erre én megint kérdeztem: mi a baj velem? A válasz az volt: az, hogy létezel. Igazából nevetséges gyermeki vita volt, de azóta is emlékszem rá... én ilyesmit azelőtt sosem fogalmaztam meg, de éreztem: itt van bennem a hiba. Hogy nem érzem magam a többi emberrel egyenlőnek, olyan, mintha alacsonyabbrendű lennék. Ez a hatás sok mindenből tevődött össze, egy konkrét okot sem tudnék megnevezni.
Kétségbeesetten, meg akarok változni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése