Első gondolatom ma délután, miután hazaértem a H.E.N.T.A.I. egri animeklubból: nagyon büszke vagyok magamra. De tényleg, a tavalyi önmagamhoz képest szinte teljesen kicseréltek. Először is gondoltam egyet és elmentem Pestre a Hetalia klubba - teljesen egyedül és senkit sem ismertem. Ha nem tettem volna, most nem ismerném Tomokot, sem algolt, sem a többieket, akik annyira kedvesek és szimpatikusak nekem. Bár messze van (bűntudatom is van amiatt, hogy hónaponként kell a családnak miattam felmászkálnia Pestre), de a legutóbbi találkozón is olyan jól éreztem magam, hogy amikor a szüleim azt mondták, csak ne kapjak tüdőgyulladást a nagy széltől; én erre azt feleltem nevetve - és így is éreztem -: "Felőlem akár még tüdőgyulladást is kaphatok, akkor is megérte!" Régen voltam annyira boldog, mint akkor. Bár egész nap szinte semmit sem ettem (ez nálam ritkaság; ráadásul még éhes sem voltam egész nap!), késő délután fújt a szél én meg csak a vékony cp-ben voltam... végre olyan emberek között voltam, akik megértenek.
Naponta szembesülök az emberek előítéleteivel velem szemben (mindig elszomorodok, ha valaki földönkívülinek néz, mert szeretem "a ronda húzott szeműeket" meg a zenéjüket. Az meg, hogy egyes japánok még tetszenek is, az már pláne sok az idegeiknek :S). Na mindegy, ezen igyekszem nem idegesíteni magam.
Na és ugye van a pesszimistább énem, amelyik az egri klubbal kapcsolatosan azt mondja: neee, tök felesleges, ott vannak neked a hetások, ott van Tomoko, elégedjél meg velük, cp-ről meg ne is álmodj többé, úgysem tanulsz meg varrni és pénz sem lesz rá... ráadásul alig ismersz 5-6 animét, mit akarsz te még klubba járni?
Ezt most igyekszem elnyomni magamban, bár miután hazaértem ma volt egy kis harc bennem. Úgy voltam vele - mondjuk ez a rosszullétemnek is köszönhető-, hogy most én teljesen leállok mindennel. Még tavaly saját magam elől menekültem az animékbe és a japán kultúrába, én itt nem húzom sokáig... aztán megpróbáltam. Igen, azon gondolkoztam, hogy most letörlök minden animét a gépemről, japán zenét sem hallgatok, egyszerűen nem bírom elviselni, hogy az emberek emiatt is kinéznek. Így sem vagyok olyan mint ők, ígyis teljesen más dolgok érdekelnek, hát még ezzel a Japán-mániával...
Ez az egész csak egy pillanatig tartott, de legszívesebben azonnal véget vetettem volna az összes Japánnal kapcsolatos dolognak. Aztán bekapcsoltam a számítógépet és nekiültem a Pandora Hearts 15. részének. Próbáltam undorodva figyelni és nézni, azt, hogy minden és mindenki milyen természetellenes és mű benne, vagy amik régebben nem tetszettek: összevissza hajak és hajszínek, értelmetlen mozdulatok és idióta rajzolás.
Hibát próbáltam keresni, bármit, ami indokolhatná, hogy most azonnal letöröljem a gépemről ezt a valamit, ami annyira elzár másoktól.
De nem tudtam megtenni. Néztem, és egyszerűen beleszerettem a mimikákba, a színekbe és a szereplők érzelmeibe, amik olyan szélsőségesek, pont olyan lehetetlenek, mint az enyéim. Ez a világ már nem volt idegen nekem, mint ahogy először gondoltam. Ismertem már a japán hangszínt, a stílust és olyan otthonosan olvastam a feliratot, mintha mindig is ezt tettem volna.
Ez meggyőzött, hogy folytatnom kell. Eddig bátor voltam, most - itt a célnál, érzem, már itt vagyok majdnem a végén - nem adhatom fel. Többé soha nem adhatom fel.
"A gyávák sosem engedik, hogy lángra lobbantsa szívüket (...) a tűz, mert ők csak arra vágynak, hogy az új helyzet a lehető leggyorsabban visszaváltozzék olyanná, amilyen volt, és ők továbbra is a szokásos módon gondolkodhassanak. A bátrak azonban tűzre vetik, ami régi, és akár óriási belső szenvedés árán is, mindent maguk mögött hagynak, (...) és haladnak tovább, előre. "
/Paulo Coelho/
