Valery dream

Einsamkeit. Most valahogy pont így érzek. Néha úgy tűnik, mindenki gyűlöl, mintha senki sem szeretne igazán. Megtűrnek, mert muszáj nekik, de furcsának tartanak és persze sosem fognak teljesen elfogadni. Én már beletörődtem; azokkal az emberekkel, akikkel kényszerből vagyok együtt, sosem fogok igazi barátságot kötni. Persze, ott van egy-két személy akiket nagyon szeretek, de nem tudom, hogy ők ebből mit vesznek észre- néha úgy tűnik, nem is érdeklem őket. Elgondolkodtam azon, hogy csak én vagyok-e ennyire érzékeny, vagy mi lehet a baj... őszintén, nem tudom. Meg akarok ismerni másokat, de rettenetesen félek a bátorságom következményeitől; a kudarctól. Minden nagy ember megmondta, hogy legyél bátor és legfeljebb elbuksz; nem olyan nagy tragédia, emberek vagyunk és hibázhatunk. De valahogy sosem tudom túllépni a korlátaimat.
És hiába kívánom, hogy minden olyan legyen, mint régen volt, ez nem fog sosem teljesülni. Egyrészt, mert a gondolataim és az egész lényem megváltozott; nem vagyok biztos, hogy jó irányba. Másrészt, akkor még sokkal inkább gyerek voltam, most van ez az ingadozás a felnőtt-gyerek közt. Persze, mert tinédzser lettem, bárhogy is fáj.