Tegnap és ma a tanárnők kijavították a próbanyelvvizsga feladatokat és meglehetősen jó lett (először a nyelvtant, a listeninget és a szövegértést javították, ma pedig megkaptuk a levelet is). A levélre nem számítottam, hogy így sikerül, mert hát amikor megpróbálok saját magam fogalmazni, akkor általában balul sül el; de úgy néz ki, ebben is fejlődök. K. néni szerint 12 ponttól már jónak mondható, én 18-at kaptam, szóval ezzel nagyon meg vagyok elégedve (még a frázisokat sem magoltam!). Az írásbeli másik részén a szövegértésre 70, a nyelvtanra több mint 40%-ot kaptam, a nyelvtan úgy őszintén meg is lepett kicsit (még D.-nek is olyan 20 körül mozgott, pedig ő kitűnő!). Még csinálunk majd még ilyet, de szerintem a májusi nyelvvizsgára már simán mehetek. Igaz, hogy az önbizalmam nem a legjobb (mint általában), de két hónap alatt még fejleszthetek csomót; anyunak említettem is, hogy nem akarom a pénzüket pocsékolni a majdnem 30 ezer forintos vizsgával, ha mégsem sikerülne. Szerinte persze menni fog...
Mostanában nagyon kezd elegem lenni magamból. Házikat az utóbbi héten rendszeresen reggel csináltam meg, és még írni sem tudok. Néhány napja nagy nehézkesen belekezdtem egy függetlenségi háborús US&UK-ba, mert már miért ne. De aztán eszembe jutott, hogy még a MNFN-ből is ki kell izzadnom a következő két hét folyamán legalább 10-13 word oldalt...Orsinak pedig megígértem, hogy ha ő nekem ír egy töris novellát, cserébe kap egy Narniásat, egy hónapon belül persze. És mindennek fejébe még tegnap láttam a Hetalia fórumon hogy Jeles napok, ünnepek címmel indul egy új kihívás, és nem tudtam ellenállni, hogy részt vegyek benne (Hiroshimát választottam, ami ugye egy felettéb egyszerű és könnyű munka a csupa idősebb és tapasztaltabb írók közt).
Félek attól, hogy megint elkap az a szörnyű érzés, hogy ülök a helyemen és egy nyomorult mondatot nem tudok kierőszakolni magamból, pedig tudom, hogy bennem van. A Csókkal árulod el c. írásom még engem is meglepett így utólag olvasva, és remélem, képes leszek legalább egy ilyet összehozni (azt egyébként azóta is az egyik legjobb novellámnak tartom, na de ez most nem ide tartozik). Vagy van a másik véglet, az Autumn Memories, amin azóta sem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek örömömben. Mert hogy az érzések benne iszonyat banálisak, mint úgy általában a valóságban is azok; és épp mert valóságosan akartam írni, ezért lett olyan, amilyen. Mindenesetre nagyon jól emlékszem, miért és milyen helyzetben írtam azt, és szinte végig katarzis volt...
És bár a függetlenségi háború ugyanezt az élményt nyújtja, még sem tudom a gondolataimat rendesen megfogalmazni. Attól tartok mindig, hogy például az az egy szó nyelvtanilag vagy stilisztikailag nem illik oda, ezt meg kell cserélni, vagy azt... kezd kifejlődni bennem egy megfelelési kényszer, és ez talán már a Gárdonyi vetélkedője óta tart. Nyertem, mert jó szövegkönyvet írtam, de még így is szinte undorított a tudat... hogy ilyen banális baromságokat kell írnom. Pályázatokra is ezért nem jelentkezem általában. Mert, mire kíváncsiak a zsűrik? Örömre, szépségre, vagy ha bánatra, akkor is csak a lájtosabb verzióból. Most például felfedeztem, hogy az őrület/skizofrénia/mazochizmus téma - amit hát, valljuk be, a legtöbben nem szeretnek olvasni - micsoda mélységeket tár fel egy emberben, amikor csak magunkkal vagyunk szemben és a saját ellentmondásaink és vágyaink kereszttüzébe kerülünk. A vér csak egy hatásos eszköz, nem több annál; mint ahogy a homoszexuális téma is csak egy eszköz az író kezében, ha a szerelmet ki akarja fejezni. Természetes, hogy a legtöbb író ezt nem tapasztalja meg személyesen, de ha csak egy kicsi tehetséget is adott neki az Isten, akkor képes rá, hogy erről írjon.
Én szerencsés vagyok, mert könyvben szinte bármit el bírok olvasni, a Battle Royale-t is a magam 15 évével szemrebbenés nélkül olvastam végig. Mert tudtam, igazából mi ez a könyv, és milyen szerepe van benne az öldöklésnek; talán egyáltalán nem az, mint amit az osztályfőnököm mondott. Persze ő nem értette, mire és miért jó ez, de én ezt nem tudom vele megértetni. Ha nem jön rá magától, oda én kevés vagyok és felesleges próbálkoznom.
Ez a kép valahogy elmondja nekem Russia egész lényét és lelkivilágát; pedig egyetlen betű sincs a képre írva. És ez még csak egy karakter egy sorozatból!
Ebből a képből világosan látszik; senki nem kegyetlen gyilkosnak születik, a környezet és a világ miatt válnak ilyenné ezek a lelkileg gyenge és érzelmes emberek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése