Életem egyik legszebb hete volt ez; nem túlzok. Egyben szomorú és örömteli, normális és abnormális. Sokszor olyan téma volt az asztalon amitől más józan ember lefordulna a székéről. De nem úgy én - mivel nevettem vele együtt, nem érdekelt, mi lenne a normális. Vidám voltam, őszinte szívvel kacagtam, hát mi bajom lehetne a világon?!
Így hazajőve mégis kitaláltam magamnak egyet. Vagyis: nem kellene egy olyan emberhez ragaszkodnom, aki az ország túlsó felén él, és ritkán találkozhatok csak vele. De hát ilyen gyenge vagyok, most mégis mit kezdjek magammal?! Rendszerint olyan dolgokra vágyom, amik később fájdalmat okoznak... ez az egyik legnagyobb gyengeségem. A másik a gyávaság, de azon már rég túltettem magam. Már rég nem érdekel. Sőt. Amennyire tudom, megemberelem magam, szembenézek a valósággal és azzal, hogy mit szeretnék és milyen áron (szó szerint) kaphatom meg azt.
Nem tagadom irigységemet, de nem utálom érte. Hogyan is utálhatnám? Azon kevesek közé tartozik, akikről tudom, hogy úgy fogadnak el, ahogy vagyok és bármi történik, szeretni fognak. Csak sokszor egyszerűen azt kívánom, bárcsak közelebb lehetnénk egymáshoz, hogy délutánonként átszaladhassak nap mint nap, beszélgessünk... tudom, hogy nem fog teljesülni. De ki mondta, hogy nem álmodozhatok? Mi marad nekem egyáltalán ezen kívül?
"I'm running out of time. I need a doctor, call me a doctor, I need a doctor, doctor, to bring me back to life"
Szomorú vagyok, mert eddig még nem írtam semmit a nyáron. Hogy milyen hamar elment az a június... a maradék majdnem két hónapban bele kell húznom, ha legalább néhányat szeretnék megvalósítani a ficterveimből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése