Néha úgy érzem olyan, mintha két énem lenne. Az egyik erkölcsös, visszahúzódó és szorgalmasan jár templomba, külön hittanra, és ezt mindennél jobban élvezi. A másik valami másra vágyik. Elismerésre? Dicsőségre?
Csakis arra, hogy elismerjék a létezése értelmét, és beteges félénkségével akadályoztatja saját célja elérését. És mi több: ez utóbbi nem szemérmes, mert nem látja értelmét; mégis hinni akar. De hogy mégis mi tartja vissza vágyai beteljesítésétől, teljes titok. Saját maga az, aki nem tud tovább lépni, és csak az elmúlton siránkozik, és sosem, de sosem tudja átlépni az árnyékát. Lehet, hogy nem hisz eléggé, sem magában sem Istenben. Akkora bűn, ha az ember meginog? De őszintén, ki nem kételkedik néha? Aztán persze időről időre visszatér a hit. Teljesen nem múlhat el, ugye?
Semmi tervem nincs. Epres Milkát fogok enni és olasz házit csinálni a szünet kellős közepén. Miért érdekelne bármi is ami ebből a világból van? Olyan bonyolult az egész. Nem lennék képes olyan lenni, mint mások? Vagy talán csak én képzelem be magamnak?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése