Azt hiszem, végre ideje lenne átértékelni a kapcsolatomat az írással. Az utóbbi hónapokban (és 2011-ben úgy általánosságban) egyre kevesebbet írok, a tavalyi munkám mindössze öt(!) darab fanfiction. De most komolyan, mi lett velem!? Amikor még a TAÉ-t és a HP fanficeimet írtam, hetente volt új fejezet, mostanra pedig csak még lelkesebbnek kellene lennem, mert azóta sokat javultam.
De akkor sokkal jobban élveztem az írást, még ha nem is voltak annyira jók. Emlékszem, feltettem egy fejezetet, máris kaptam rá pár kritikát, és úsztam a boldogságban, annyira, hogy máris nekikezdtem az új fejezetnek; és éppenséggel nem érdekelt, hogy a többi ember mit gondol, akik biztattak, azoknak írtam mindig. Ez is megváltozott például, mert már nem a Merengőn publikálok, kevesebben találnak el a blogomra, ergo kevesebb kritikát kapok (ami eleinte zavart, hogyne zavart volna, amikor hozzászoktam régebben a fejezetenként 10-15 kritikához).
Szóval, más okok miatt is, gyakran nyűgnek érzem hogy már megint le kell ülni és folytatni kell a nemrég megkezdett történetet... és ilyenkor el szoktam gondolkodni, hogy talán túl magasra tettem a lécet. Túl komoly témákról akarok írni túl kevés tapasztalattal (például szerelmes még nem voltam, de annyiszor írtam már róla, hogy számát se tudom). Aztán, a következő probléma: a yaoi. Mert már hozzászoktam, szeretem de nem érzem még elég érettnek magam egy merészebb yaoi írásához. Persze, még bőven ráérek a magam 16 évével, és rengeteg más témához is lenne ihletésem... azokat viszont nem tudom kifejezni írásban. Még. Vagy talán ki tudnám, mert bennem él, olyan mélyen, olyan erősen, de nem tudom leírni, még ha látom is a szemem előtt a drámát, a kétségbeesést és a fájdalmat.
És most jön a legfőbb ok: nincs önbizalmam. Ennyi, ilyen egyszerű. A barátaim akik biztatnak csak a barátaim, az ő véleményükre sosem adtam valami sokat (na jó, azért örültem nekik xD), mert elfogultak velem szemben; a szüleimére úgyszint. Ebből sosem tudtam megállapítani, mennyire van tehetségem az íráshoz. Azt szeretem a legjobban amikor ismeretlen emberek írnak és ők mondják el az őszinte véleményüket, amiben nyilván rávilágítabak a hibás elemekre is (amit a hozzám közel állók persze hogy nem látnak meg, vagy ha meglátnak, akkor sem szólnak érte), de ilyen manapság csak elvétve fordul elő. És igen, amikor az írói példaképem azt mondja, érdemes tovább folytatnom az írást, akkor logikus lenne, hogy nem kételkedem többé... de nem, kit érdekel a logika, ezentúl egyre csak jobban hajtom magam hogy gyönyörű kifejezéseket találjak ki, elég művészien fogalmazzam a mondataimat és úgy általában semmi kivetnivaló ne legyen bennük.
Ezzel pedig eleve az kérdőjeleződik meg, hogy élvezem-e ezt egyáltalán, és hogy a megfelelési kényszer hatása alatt érdemes-e még tovább folytatni ezt a szélmalomharcot. Mert mindig ugyanoda jutok: most nincs kedvem írni, de nem akarom abbahagyni, nekem ez a fél életem, csak ebben vagyok tehetséges, ebben tudom igazán kifejezni magam; és ha már csak ez jutott nekem, illendő lenne kihasználnom. Elkeserítő, hová jutottam.
És most ennek a hosszú bejegyzésnek a végére azt írnám (persze, ha érdekelne valakit), hogy nyilván mindazok ellenére amit leírtam, nem fogom abbahagyni az írást, főleg hogy most kezdek közös regénybe egyik szívemhez legközelebb álló barátnőmmel, és már csak az ő kedvéért sem adhatom fel. Az túl könnyű és túl kényelmes lenne, nem kihasználni amit Istentől kaptam.
Kedves Anna!
VálaszTörlésŐszintén, ezt a kommentet nem terveztem se segítőkésznek, se számodra túlságosan sokat érőnek, de azért megírtam, hátha segít valamennyire, még ha nem is egy profi vagy éppenséggel gyakorlott kritikustól kapod.
Én mindig is (legalábbis 10 éves korom óta tuti) akartam írni, és próbálkoztam is. Akkoriban legalábbis erősen. Megmondom, bennem sose volt meg az a hajtóerő, ami az íráshoz kellene. Élveztem, ahogy a fejemben megalakul a történet, szerettem a karaktereimet, elnevetgéltem magamban egy-egy képzelt jelenet közben, de amikor az íráshoz került sor, erősen visszatartott az a tény, hogy meg kéne fogalmazni, összefüggő formában leírni.
Ennek leküzdésében például nagyon sokat segíthetett volna az, hogy elkezdtem szerepjátékozni. Repdesve örültem, ahogy egyre fejlődtem, egyre többet tudtam írni, bár még kissé ijesztőek voltak a féloldalas „profi” bejegyzések, de ahogy telt az idő, már egyre jobban élveztem a dolgot, és szerettem a jó irányba lökni a kezdőket.
Manapság pedig ... Még mindig meg van a szerepjátékhoz való kötődésem, de nagyon hiányoznak a régi idők, amikor még minden nap tanulhattam valamit. Meg persze régen még meg volt a helyem, de manapság az ilyen oldalak olyan gyorsan széthullanak.
És most itt vagyok lassan 18 éves, és ha nekifogok egy történetnek, majdhogynem ugyanaz a problémám, de sok minden változott. Főleg ... Amikor visszaolvasom a régi írásaimat és látszik mennyit fejlődtem. :P
Végeredményben én arra szeretnék kilyukadni, hogy ne tűnjön úgy, hogy csak magamról beszélek, hogy, ha még mindig írsz, akkor még mindig van ihleted, nem? És amíg van ihlet, addig úgyse bírod ki, hogy ne írj valamit. Ha valami elkalandoztat, új gondolatokat ébreszt fel, akkor már van esély, hogy egy történet pattan ki belőle, ihletet ad. És tudom milyen idegesítő mikor ott motoszkál a fejedben, és arra vár, hogy megelevenítsd :’D Neked pedig meg van a képességed hozzá.
Az, hogy túl magasra teszed a lécet, nem mindig baj. Ha végleg úgy érzed nem tudod megcsinálni, akkor ne csináld. De próbálj ki új dolgokat. : ) Nem baj, ha kisebb kétségeid vannak. Csak bízz abban, hogy lehetsz jobb is. (Pl. én nem gondoltam volna, hogy egy kissé történelmi beütésű fanfictionnek fogok nekiállni. Félek a leszúrásoktól, de őszintén, kapjam csak meg, ha az kell ~)
A megfelelési kényszert ... nem nagyon lehet kivédeni. Viszont, nem szabad erőltetni túlságosan a dolgokat, mert begörcsölsz, és tényleg nem tudsz majd írni. Használd ki, hogy ez még nem munka. Ott mondhatod majd, hogy sietni kell. Nekem is most egy halomnyi rajzot kéne megcsinálnom, de nem is mozdítom a cerkámat. Hehe. Ha elsietem, kinek lesz jó? Ha erőltetve állok neki, csak radírozás és/vagy rondaság lesz belőle. Ilyen szempontból megértek minden írót, aki késik a határidőkkel. :’D
Igen, levelet tudok írni, de történetet nem. *Fütyörészik.*
Maiko
Megj.: Ha kell egy egyén, aki elmondja az őszinte véleményét, akkor itt vagyok én is. Nem érzem magam annyira közelinek hozzád még, hogy azzal jöhess, és amúgy is szörnyen őszinte vagyok. Néha már le kell ütni. :P
Úristen, elnézést hogy eddig nem válaszoltam, esküszöm, hogy nem vettem észre a kommented >< Nagyon szépen köszönöm hogy ilyen sokat írtál, és most öntöttél belém egy kis bátorságot :D Igazad van mindenben, tényleg, de néha úgy érzem, valójában semmi baj sincs velem, csak az örökös lustaságom nem engedi, hogy szavakba szedjem a gondolataim. Ilyenkor elkeseredek, de... de tudod, már csak a lelkiismeretem sem hagy békén.
VálaszTörlésRészedről pedig csak azt tudom mondani, hogy ha csak azt bizonygatod, hogy nem tudsz írni, de akarsz, csak nincs meg rá a képességed: nem rosszabb meg sem próbálni? (már most nem akarlak kritizálni, sőt, félre ne érts)Senki nem születik Aranynak, vagy Petőfinek, a kívánt célt pedig el lehet érni, csak kitartás kell hozzá.
Szóval neked is sok szerencsét az íráshoz, és ez a "nem érzem magam annyira közelinek hozzád" lesz ez még így se^^
Hát reméltem, hogy nem azért nem írsz, mert valami rosszat mondtam XD
VálaszTörlésAmúgy ... Igen, igazad van ebben neked is ^^ De szerencsére közben meg is írtam amit akartam, és úgymond boldog voltam vele :'D ... Bár kaptam kritikákat, de mégsem húztak le *>* ... Mármint olyan szinten, hogy nem depiztem be, meg ilyenek, inkább örültem, hogy megcsináltam, és még tanultam is belőle :'D
Hozzátenném: Én is szeretném ha az utolsó mondatod úgy történne, ahogy mondod :'D
Dehogyis xD Akkor nagyon örülök neked, látod, ha kitart az ember, miket érhet el^^
VálaszTörlés