Február 8.

Hű, ma elég sok dolog történt velem. Először is, elfelejtettem, hogy elmaradt az első óra. Mondjuk voltak már akik korábban jöttek, Fánival egy csomót beszélgettünk :) Hajni néni közölte egyébként, hogy most már biztos: nem lesz jövőre olasz csoport, szóval kénytelenek leszünk franciát vagy németet tanulni. Nem örültünk; viszont lehetséges, hogy különórákat vegyünk olaszból (persze még a rendes angol és francia mellett). Annyira jó lenne megtanulni olaszul, mert igazán tetszik a nyelv!
Hmm, erről jut eszembe. Szombaton Hetalia találkozó. Már most nagyon várom, bár kicsit izgulok XD Végül is, egyszer élünk. Viszont ha belegondolok, hónapokkal ezelőtt ha valaki azt mondta volna nekem, hogy én felemelem a hangom: igenis, szeretnék hasonló érdeklődésű emberekkel megismerkedni és elmenni egy olyan találkozóra, ahol még senkit sem ismerek... nos, körberöhögtem volna azt a valakit. De végül mégis örülök, hogy ennyire megembereltem magam, és bátor voltam :) Amúgy is elég nehezen ismerkedek, de most megtettem az első lépést. Igyekszem, ahogy telik tőlem :P

Ma egyébként óra után Saciékkal beszélgettünk a farsangi színdarabról (Hamupipőke musicales változatban). Összeszedtünk néhány ötletet, amivel felpörgethetnénk a még befejezetlen darabot. Kérdés, mit szólnak ehhez Eszterék...

Ezek után Flórával találkoztam. A suli előtt nagyon megölelgettük egymást, majd felmentünk a jelenlegi osztálytermünkbe, és ott vagy egy óráig elvoltunk, beszélgettünk a többiekkel. Furcsa volt. Hallgattam őt, és nem tudtam eldönteni: idegen, vagy ismerős. Igen, a mozdulatai még mindig az én régi Flórámra vallottak, de már nem volt ugyanaz. Viszont akármennyire is tudom - az eszemmel persze -, hogy ezt a barátságot gyakorlatilag semmi ésszerű ok nem tartja össze... be kell látnom, hogy így a legjobb. Nem mintha a barátság annyira ésszerű lenne; éppen csak szükséges jó.
Mégis, szörnyen éreztem magam, amikor néha hangosan felnevetett. Istenem, régen naponta hallhattam őt így nevetni, naponta hülyéskedhettünk, akár két óra között, akár óra közben. Mennyire ismerős ez az érzés, amikor vele vagyok: hogy igazi barátra találtam! És tudom, hogy nem tart sokáig. Annyira jó, hogy túl szép valóságnak. Ebből a teremből néhány perc múlva kisétálunk, és minden ugyanúgy lesz, mint az elmúlt fél évben. Éljük a saját életünket, egymás nélkül; ez nekem iszonyatosan fáj.
És mégsem tudok haragudni rá! Ő hagyott el, de nem vagyok képes haragot tartani. Talán itthon néha mérges leszek ettől; de amikor belenézek a vidám szemébe, ránézek a mosolygós arcára, nem vagyok képes szemrehányást tenni neki. Örülök annak az időnek, amit vele tölthetek, és nem akarok vitatkozni.
Tudom, hogy nem kellene ezt ennyire komolyan vennem, de hát mit csináljak, ha egyszer így érzem? Csak egy pasit lehet megsiratni, barátnőt nem?