Ma az osztállyal is megnéztük az Anne Frank kiállítást. Mivel az osztályból négyen magunk is tárlatvezetők voltunk, elvonultunk beszélgetni a terem másik végébe, amíg a másik osztályból való két csaj magyarázott a többieknek. Én eközben kiolvastam a Hetalia 2-őt. Kicsit érdekes helyzet volt, hogy amíg jobbról a holokausztról meséltek, a székben ülve a bal sarokban én csendesen olvasgattam a tengelyhatalmak karácsonyát. De a legnagyobb mégis az volt, amikor párhuzamosan beszéltek jobbról Angliáról, és én is róla olvastam :)
Mellesleg kiderült, hogy pénteken utolsó órában és hétfőn ugyanígy kapunk még két csoportot - mi Biankával szívünk szerint még többet is elvállalnánk, ha lehetne...
Az osztálytársaim szörnyűek. Ma épp meghallottam, hogy J. és R. arról beszélgetnek, szerintük Hitler nem is volt olyan szörnyű, és hogy a zsidókat/cigányokat/melegeket már akkor ki kellett volna írtani, mert akkor most nem lennének láb alatt! Mélységesen felháborodtam emiatt. Nem értettem... képesek lennének ártatlan életek felől dönteni csak úgy, érdektelenül, közömbösen a másik ember iránt? Ennyire nincs bennük szeretet?
De akkor legalább tolerancia lenne! Egyébként is ez a célja a kiállításnak: hogy felébresszük az emberekben a toleranciát, és hogy ne ismétlődhessen meg újra az a borzalom, amit ennek a 15 éves lánynak át kellett élnie a holokauszt alatt. Én eddig azt hittem, csak felnőttek hisznek még ezekben az egetverő baromságokban, nem pedig korombeliek. Rendben, ismertem már korábban is egy ilyen személyt, de azt hittem, ez kirívó eset.
Most pedig a saját osztálytársaimtól fogott el a félelem! Igen, a szívem hatalmasat dobbant. Nem akartam elhinni, hogy ezt hallom, olyan emberektől, akikkel nap mint nap együtt vagyok, és nem csak képeskönyvekből meg ősrégi történelemfüzetből találkozok az arcképével. Mengerle-t is, Hitlert is csak így ismerem, és azt bizonyos tisztet is, aki elfogta Annéékat. Ilyenkor mindig megvizsgálom ezeknek az embereknek az arcát, és a szemeit; persze tudom, nem lehet a külső alapján ítélni, de meggyőződésem, hogy ha valaki kegyetlen, annak valamiféle nyom van az arcán. Erről meg lehet ismerni, és úgy kell tudni közeledni felé.
Természetesen ez nem minden esetben van így; talán ez a nézegetés is csak az én fura szokásom.
"A bűn az olyasvalami, ami ráíródik az ember arcára. Néha beszélnek titkos bűnökről. Hát ilyesmi nincsen. Ha egy nyomorult embernek bűne van, az megmutatkozik szája vonalán, szemhéja hajlásán, még a keze formáján is."
Oscar Wilde-tól van ez az idézet, amire egyébként nem emlékeztem pontosan; csak azt tudtam, hogy van egy ehhez a témához kapcsolódó gondolata. Mint mindig, Oscar most is nagyszerűen megfogalmazta az én érzéseimet. De hát nem hiába a kedvenc íróm; mindig kitalálja, éppen mire gondolok regény vagy novellaolvasás közben, és arra ad választ.
De ha már itt tartunk, nem csak nála tapasztaltam ezt. Anne is sokban hasonlít rám; persze, nem csak a nevünkre gondoltam. Voltak a naplójában olyan részek, amiket mintha én írtam volna. De jellemben is hasonlítottunk valamennyire: például rajzolni ő sem tudott, de az íráshoz valamennyire volt tehetsége. Beképzeltnek tartották őt is, holott rajta kívül senki nem ismerte jobban önnön fogyatékosságait és hibáit. Ezeken persze igyekezett javítani; ha kimondott valamit, rögtön utána tudta, jól mondta-e vagy rosszul. Néha úgy érezte, kettős személyisége van: egy vidám és egy komoly. Társaságban viszont valamiért csak a vidám Annét látták, a komolyat sosem tudta felszínre hozni.
Talán pont ezek miatt a hasonlóságok miatt tudtam egy-egy jelenetet én is úgy elképzelni olvasás közben, hogy szinte már én is ott ültem vele együtt a hátsó traktusban az egyik kanapén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése