Keep calm and drink tea

Na, hát csak tegnap fejeztem be ezt a teásdobozt, és szerintem magamhoz képest elég jól sikerült. Mármint, én mindig találok valami kivetnivalót a kézműves dolgaimban (itt speciel az volt a bajom, hogy nem tudom úgy lefesteni a dobozt, hogy a kapocs ne legyen festékes), ennél meg viszonylag keveset hisztiztem a családom tagjainak (kivéve, amikor anyu kidobta a tea feliratot véletlenül... na akkor szegény fogta magát is kiment a nagykukához). Nem hittem, hogy meg tudom csinálni, de majdnem olyan lett, mint amilyennek megálmodtam^^

The Suicide Circus - avagy ősellenségem-szerelmem, az Írás

Azt hiszem, végre ideje lenne átértékelni a kapcsolatomat az írással. Az utóbbi hónapokban (és 2011-ben úgy általánosságban) egyre kevesebbet írok, a tavalyi munkám mindössze öt(!) darab fanfiction. De most komolyan, mi lett velem!? Amikor még a TAÉ-t és a HP fanficeimet írtam, hetente volt új fejezet, mostanra pedig csak még lelkesebbnek kellene lennem, mert azóta sokat javultam.
De akkor sokkal jobban élveztem az írást, még ha nem is voltak annyira jók. Emlékszem, feltettem egy fejezetet, máris kaptam rá pár kritikát, és úsztam a boldogságban, annyira, hogy máris nekikezdtem az új fejezetnek; és éppenséggel nem érdekelt, hogy a többi ember mit gondol, akik biztattak, azoknak írtam mindig. Ez is megváltozott például, mert már nem a Merengőn publikálok, kevesebben találnak el a blogomra, ergo kevesebb kritikát kapok (ami eleinte zavart, hogyne zavart volna, amikor hozzászoktam régebben a fejezetenként 10-15 kritikához).

Szóval, más okok miatt is, gyakran nyűgnek érzem hogy már megint le kell ülni és folytatni kell a nemrég megkezdett történetet... és ilyenkor el szoktam gondolkodni, hogy talán túl magasra tettem a lécet. Túl komoly témákról akarok írni túl kevés tapasztalattal (például szerelmes még nem voltam, de annyiszor írtam már róla, hogy számát se tudom). Aztán, a következő probléma: a yaoi. Mert már hozzászoktam, szeretem de nem érzem még elég érettnek magam egy merészebb yaoi írásához. Persze, még bőven ráérek a magam 16 évével, és rengeteg más témához is lenne ihletésem... azokat viszont nem tudom kifejezni írásban. Még. Vagy talán ki tudnám, mert bennem él, olyan mélyen, olyan erősen, de nem tudom leírni, még ha látom is a szemem előtt a drámát, a kétségbeesést és a fájdalmat.

És most jön a legfőbb ok: nincs önbizalmam. Ennyi, ilyen egyszerű. A barátaim akik biztatnak csak a barátaim, az ő véleményükre sosem adtam valami sokat (na jó, azért örültem nekik xD), mert elfogultak velem szemben; a szüleimére úgyszint. Ebből sosem tudtam megállapítani, mennyire van tehetségem az íráshoz. Azt szeretem a legjobban amikor ismeretlen emberek írnak és ők mondják el az őszinte véleményüket, amiben nyilván rávilágítabak a hibás elemekre is (amit a hozzám közel állók persze hogy nem látnak meg, vagy ha meglátnak, akkor sem szólnak érte), de ilyen manapság csak elvétve fordul elő. És igen, amikor az írói példaképem azt mondja, érdemes tovább folytatnom az írást, akkor logikus lenne, hogy nem kételkedem többé... de nem, kit érdekel a logika, ezentúl egyre csak jobban hajtom magam hogy gyönyörű kifejezéseket találjak ki, elég művészien fogalmazzam a mondataimat és úgy általában semmi kivetnivaló ne legyen bennük.
Ezzel pedig eleve az kérdőjeleződik meg, hogy élvezem-e ezt egyáltalán, és hogy a megfelelési kényszer hatása alatt érdemes-e még tovább folytatni ezt a szélmalomharcot. Mert mindig ugyanoda jutok: most nincs kedvem írni, de nem akarom abbahagyni, nekem ez a fél életem, csak ebben vagyok tehetséges, ebben tudom igazán kifejezni magam; és ha már csak ez jutott nekem, illendő lenne kihasználnom. Elkeserítő, hová jutottam.

És most ennek a hosszú bejegyzésnek a végére azt írnám (persze, ha érdekelne valakit), hogy nyilván mindazok ellenére amit leírtam, nem fogom abbahagyni az írást, főleg hogy most kezdek közös regénybe egyik szívemhez legközelebb álló barátnőmmel, és már csak az ő kedvéért sem adhatom fel. Az túl könnyű és túl kényelmes lenne, nem kihasználni amit Istentől kaptam.

"You raise me up... To more than I can be."

Most tényleg nem hiszem el. Pár éve még magányos voltam, mert senki sem törődött velem, és alig voltak barátaim; kivéve persze Flórát, aki ragaszkodott hozzám és nem törődött senkivel, amikor az osztálytársaim le akarták beszélni - mint mindenkit -, hogy ne barátkozzon velem. Rajta és a szüleimen kívül, esküszöm, nem volt senki más akire számíthattam volna, aki megbecsült volna. Gyakorlatilag emberszámba se vettek, Flóra pedig előszeretettel hangoztatja mostanában, hogy ő az én "Messiásom", mert amikor megismertem, végre megtudtam, mi is az a barátság... most pedig kamatostul be akarja ezt hajtani rajtam. Egyszerűen fáj neki, ha mással barátkozom, féltékeny és nem akarja elfogadni, hogy nem ő nekem az "egyetlen barát". Pedig én őt még mindig ugyanúgy szeretem, és nem adnám oda senkiért és semmiért.

Azt mondta, egészen megváltoztam az animés dolgok óta, és nem vele beszélem meg a legtöbb dolgom. Próbáltam elmagyarázni, hogy amit nem vele beszélek meg, az olyan dolog, amiről szánt szándékkal nem akarok vele beszélni. Én különben is mindig megszoktam, hogy minden egyes emberrel, mindenkivel máshogy kell bánni, és azt az arcom mutatni feléjük, amit éppen látni akarnak - de ez még mindig én vagyok, épp ezért nem tartom magam képmutatónak. Teljes egészében én vagyok a keresztény is, és én vagyok a yaoifan is. Kész. Külön tudom választani a kettőt, tudom, mikor melyikre van szükség ahhoz, hogy ne nézzenek ki és ne büntessenek meg. Had maradjak itthon példás keresztény kislány, animések közt pedig a felszabadult, yaoista emberke. Akármelyik "részemet" elveszteném, már nem lennék boldog; mégsem vonhatom őket össze, egyszerűen nem tehetem. Túl előítéletesek az emberek, más helyen meg túl prűdek. Én meg így a kettő között ingadozom, egyszer a végletekig konzervatív, máskor meg túlságosan modern vagyok.

Flóra különben kitalálta hogy ő apáca lesz. Nagy valószínűséggel, és őt ismerve úgy sem lesz semmi az egészből (mondjuk elég ijesztő, már kapott egy paptól rózsafüzért, és naponta imádkozik egy miatyánkot, egy hiszek egyet és két üdvözlégyet, plusz kaja előtt, kaja után is hálát ad). Önmagában ez nem bántana, de ha ez most tényleg így lesz, és tényleg bevonul... nem tudom, hogy fogom tudni elviselni, hogy az egyik legjobb barátnőm egyre szentebb lesz, én meg egyre csak romlok.

Viszlát, 2011 :(

Így 2012 előtt jobb ha összeírok pár dolgot, ami jó volt ebben az évben. Több jó történt velem, mint összesen eddig 16 év alatt, de mégis mostanában vagyok leghajlamosabb a szomorúságra... szóval:

1. Anime (és doramák), amiket láttam.: Pandora Hearts, Chobits, Sekai Ichi Hatsukoi 1-2, Mitsudomoe 2, Kuroshitsuji, Uta no prince-sama, Code Geass 1-2, és doramákból a You're beautiful, meg a Bad Guy. Elég siralmasan kevés a lista egy évhez képest xD
2. Klubok.: Februárban a Hetalia, májusban pedig a HENTAI egri klub. Egyik siker, a másik totális bukás. A heta klubnak rengeteget köszönhetek, barátokat szereztem, pedig sosem gondoltam volna. Nem is bánom már az egri klubot.
3. Cosplay.: egy Greece és egy Italy. Utóbbira büszkébb vagyok, sokkal jobban sikerült és imádom azt a parókát ><
4. Nyelvek.: letettem az angol középfokút 74%-os vizsgaeredménnyel. Több angol dalt hallgattam, mint tavaly, olvastam angol fanficeket (és angoltábooooor xD), és most fordítok egy GerIta doujinshit magyarra. Szeptembertől tanulok olaszul, és már most imádom a nyelvet :)
5. Töri.: Viszonylag kevés töri témájú könyvet olvastam, és Sisivel sem törődtem annyit, mint rendesen. Az Anne Frank tárlatvezetést viszont imádtam, és csak még biztosabb lettem benne, hogy nekem valami ilyesmit kell csinálnom.
6. Írás: Nem írtam túl sok mindent, ez azért kicsit lehangoló :S
   Ficeim idén: Hangokba zárva, Good morning Artie, Halott város, Dead Walls and English Rain. Basszus, ez csak négy darab... persze megkezdtem egy függetlenségi háborús USUK-ot még május környékén, de nem sokat haladtam vele. Ehhez még nőnöm kell. Ezen kívül folyamatban van egy USDenmark, de jövőre már főleg a saját regényemre (Orsival közösen persze xD) szeretnék koncentrálni. Egyébként ebben az évben nőtt kicsit az önbizalmam ezen a téren, köszönhetően, hogy több építő kritikát is kaptam, és kiderült, hogy nem vagyok teljesen tehetségtelen ezen a téren. Így azért már könnyebb lesz. 
7. Barátok: Sok-sok-sok. Egyre kevésbé érzem magam magányosnak :P Azt hiszem, Timi volt a legjobb ebben az évben számomra, de ott van még a többi hetás, pl. Algol és Csenge, az új osztálytársaim, Mesi és Fati, és persze Eszti, akit Flóra mutatott be nekem pár hete, de már most nagyon kedvelem :) 

Bármi rossz? Talán a Hentai klub. Hogy idén sem lettem se vékonyabb, se népszerűbb. Május. Elhanyagoltam Sisit (most újra elkezdtem egy Habsburgos könyvet olvasni, úgyhogy semmi vész, kezdek kilábalni xD).
Bármi furcsa? Éééén XD Totál fura lettem, de ennek legalább tudok örülni. Először is, sokkal perverzebb lettem a sok yaoinak köszönhetően, meg a társaság miatt is xD Aztán meg sokszor túlzásba viszem a rajongást. Nem kicsit (de kárpótol, hogy nem csak én vagyok ezzel így xD).

Na hát így összegezve elég szép évre sikeredett. És el sem hiszem, de legalább egy icpicit, mondom icipicit SZOCIÁLIS LETTEM O_o. Fuckyeah.

Sisi füzet :)

Ezt csináltam pár hete, de a hátát csak tegnap tudtam befejezni. Először egyáltalán nem tetszett (a szalvétát elég egyenetlenül vágtam ki és az a fehér festék nagyon nem néz ki jól a kép szélén), ráadásul amíg a hátát csináltam tönkretettem egy ecsetet és egy pamacsot (egy életre megtanultam: a fényes lakkot nem szabad pamaccsal csinálni mert a pamacs úgy összeragad amikor megpróbálom kimosni, hogy lehet kidobni). Még így is látszik hogy van olyan rész a hátán ahol a repedés nem olyan jó (az ecset is már régi volt, meg rossz és mert hullott a szőre azt csak a legszélén alkalmaztam), de az összkép annyira azért nem vészes.

Suliban is kihúztuk egymás nevét, majd a húzottamnak valószínűleg hasonlót fogok csinálni (csak nem kör alakú képpel mert világossá vált számomra hogy az nem megy); úgy gondoltam, valami kedvenc dolgával dobok fel egy füzetet vagy dobozt vagy akármit. :)

Néha úgy érzem olyan, mintha két énem lenne. Az egyik erkölcsös, visszahúzódó és szorgalmasan jár templomba, külön hittanra, és ezt mindennél jobban élvezi. A másik valami másra vágyik. Elismerésre? Dicsőségre?

Csakis arra, hogy elismerjék a létezése értelmét, és beteges félénkségével akadályoztatja saját célja elérését. És mi több: ez utóbbi nem szemérmes, mert nem látja értelmét; mégis hinni akar. De hogy mégis mi tartja vissza vágyai beteljesítésétől, teljes titok. Saját maga az, aki nem tud tovább lépni, és csak az elmúlton siránkozik, és sosem, de sosem tudja átlépni az árnyékát. Lehet, hogy nem hisz eléggé, sem magában sem Istenben. Akkora bűn, ha az ember meginog? De őszintén, ki nem kételkedik néha? Aztán persze időről időre visszatér a hit. Teljesen nem múlhat el, ugye?

Semmi tervem nincs. Epres Milkát fogok enni és olasz házit csinálni a szünet kellős közepén. Miért érdekelne bármi is ami ebből a világból van? Olyan bonyolult az egész. Nem lennék képes olyan lenni, mint mások? Vagy talán csak én képzelem be magamnak?

If I had a world of my own, everything would be nonsense.

Minden olyan furcsa körülöttem, semmi sem normális, és én mégis abnormálisan boldognak érzem magam. Az egyetlen baj, hogy nem lehet minden nap olyan, mint a tegnapi. Miért kell mindenáron visszatérni a hétköznapok unalmas pontosságához? 

Elegem van abból hogy magyarázkodjak és kinézzenek. Persze, van akiket szeretek és akik engem is szeretnek... semmi pénzért nem hagynám ott őket. Csak lennének kicsit nyitottabbak... mondjuk nem tudom mit várok egy katolikus iskolától. Aki idejön, az általában nem olyan, mint én. Vannak kivételek, de nem ez az általános. Ha megpróbálnám megváltoztatni őket, az már nem lenne barátság, mégis... néha annyira szeretném ezt a változást. De a dolgok nyilvánvalóságán túl nem látnak, megértetni velük pedig lehetetlen, amit tudniuk kéne.
A kavarodást pedig persze, az új társaság okozza; de ez nem feltétlenül rossz. Ilyen boldog már rég voltam. Nem érdekel sem a helyi klub, sem más, ami miatt régen annyit idegeskedtem. Nem éri meg, és beláttam, jobb ha a jövővel törődök, mintsem azon rágódjak, ami elmúlt.